A diákok türelmetlenül várakoztak a buszok előtt. Mr. Simons hangosan kiabálva, akár egy hadvezér terelgette őket a megfelelő irányba. Lexi és Lucy a létszámot ellenőrizték és az eszközöket pakolták a csomagtartóba.

-       Várjatok! Segítek bepakolni! – szólt David, miközben kivonszolta a nagy bőröndjeit

-       Hazajössz te is? – kérdezte Lucy

-       Igen, miért te is jössz? – nézett furán a nővérére

-       Na, szép. Egy helyen vagyunk, mégse szólsz nekem semmiről.

-       Miért? Te se mondtad. Egyébként, ha te is jössz, akkor inkább vissza menekülök.

-       HA-HA! Inkább segíts pakolni. Remélem hoztunk eleget mindenből.

Az igazgató idegesen nézelődött, majd megkérdezte Lexit, hogy mindenki megérkezett-e.

-       Minden rendben? Hogy állunk?

-       Igen, lassan indulhatunk. Két ember kivételével itt van mindenki.

-       Ki hiányzik?

-       Jessica Wilson és Amanda Goldwin.

-       Ja persze. Ők szóltak is, hogy nem lesznek.

A buszok kigördültek az iskolaudvarról és Brindleton Bay felé vették az irányt.

-       Mekkora bunkó ez a Sebastian. Körbe ordibálja a buszt! – zsörtölődött Olivia, aki Grahammel ült a hátsó sorban

-       Hú de morcos valaki. Mi van, nem aludtad ki magad?

-       Az is. Rosszat álmodtam és meg is jött reggel.

-       Uhh. Pont ma?

-       Igen….remélem túlélem ezt a napot.

Az út felénél Alex hátra sétált Grahamhez és mosolygó arccal megkérte valamire, amiből

Olivia semmit nem értett.

-       Sziasztok! Figyelj Graham akkor ma beszélsz vele légyszi?

-       Majd beszélek, de ne hajtsd már ezt állandóan. Így is ciki ez az egész.

-       Jó, akkor majd szólj, hogy mit mondott. Minél hamarabb!

Graham a tenyerébe temetkezett és a szemeit forgatta.

-       Ez meg mi volt? - nézett rá Olivia

-       Hosszú. Ez a csávó olyan béna, mint az állat.

-       De miről van szó? Meséld már el!

-       Az egész egy telefonnal kezdődött. Van neki egy új Simcom mobilja és meg akartam venni. Erre ő kitalálta, hogy nekem adja ingyen, ha segítek neki valamiben. Nah és én hülye meg belementem.

-       És miben kell neki segíteni?

-       Nem miben, hanem inkább kivel. Lexivel akar összejönni, de még hozzászólni se mer a szerencsétlen. Egész nap azt kérdezgeti beszéltem-e már vele. Lexi így, Lexi úgy, kész vagyok már tőle.

-       Ez komoly? Akkor most te kérsz randit neki? – kacagott fel Olivia

-       Hát azt azért nem, de valamit majd kitalálok, hogy leszálljon rólam.

-       Sok sikert hozzá Cupido! – nevetett hangosan Olivia

Miután a buszok megérkeztek a diákok nyújtózkodva leszálltak és a parkolóban tébláboltak. David integetett Oliviának, majd a lányhoz sétált.

-       Szia! Mi a helyzet? – lépett hozzá a fiú

-       Szia! Semmi különös. Tetszik ez a hely.

-       Jah…én is bírom. Itt lakom egyébként.

-       Tényleg? Nem mondod!?

-       De…innen körülbelül három utcányira.

-       Ez milyen klassz már. Akkor ismered a helyet gondolom.

-       ÁÁÁÁÁ nem. – nevetett fel David, majd visszament a buszhoz ránézni a csomagjaira. 

Az akció kezdetén az igazgató szólt még pár szót a diákokhoz, akik izgatottan hallgatták.

-       A kikötő és a sziget egy részének megtisztítása a feladatunk. A szigetre hajóval fogunk átutazni természetesen. Biztosítunk számotokra kesztyűt és védőitalt és kiemelten megkérek mindenkit, hogy az eszközöket, gereblyéket, seprűket, szemetes zacskókat rendeltetés szerűen használjátok.

Az első állomás a kikötő volt, ahol mindenki munkához látott. Lexi odaköszönt Grahamnek és Oliviának. Láthatóan jó kedvű és vidám volt, mint mindig.

-       Sziasztok! Már ide akartam jönni, de annyi dolgom volt. Örülök, hogy végre sikerült összehozni ezt az egészet.

-      Hogy utaztatok? – nézett Oliviára

-       Jól, köszi. Be kéne vennem egy gyógyszert.

-       Van arra lentebb egy asztalon minden. Ott találsz friss teát, cukrot, citromot és vannak poharak is. Onnan bármikor tudsz venni.

-       Köszi, ez most életmentő.

-       Ilyen nagy a baj? Mid fáj?

-       Csak piros betűs nap és görcsöl a hasam. Majd elmúlik.

-       Anyukám otthon nekem mindig citromos vizet adott ilyenkor. Az a lényeg, hogy sok citrom és kevés víz legyen benne. Gyere csinálok neked!

Ezután kevert egy erősen citromos teát Lexi Oliviának, ami olyan savanyú volt, hogy alig tudta meginni, viszont kicsivel később már jobban is érezte magát és nem győzött hálálkodni.

-       Ez valami csodaszer volt?

-       Nem – mosolygott Lexi – csak C vitamin.

Olivia a hajóba szállás közben és a szigetre vezető út során is folyamatosan Daviddel szemezett, aki kifejezetten vidámnak tűnt egész nap. Miután megérkezett a csapat szorgosan tisztogatni kezdtek egy apró, de annál koszosabb parkot.

David és Olivia később félrevonultak és leültek egy padra, ahonnan jól ráláttak egy messzebb lévő világítótoronyra.

-       Voltál már ott fent? - kérdezte Olivia

-       Hol? A toronyban? Persze, régebben nagyon sokat jártam.

-       Olyan gyönyörű! Este biztos hangulatos, ahogy körbe világítja a vizet.

-       Nagyon szép fentről. Nem megyünk fel?

-       Már megint kezdi. – forgatta a szemét Olivia - Dehogy megyek! Különben is messze van és nem kéne császkálni.

-       Nincsen. Átvágunk a park mögött. Körülbelül két perc. Ismerem a helyet. Na jössz?

-       Nem….én biztos fel nem megyek oda. Tériszonyom van.

-       Hidd el pedig nagyon szép ahogy belátod az egész partot. Én megyek….már végeztem úgy is az én részemmel, szóval szia….

-       Ne már! Most tényleg itt hagysz? David! – kiáltott fel, majd körülnézett és utána sétált

Olivia nevetve szaladt a fiúhoz. Nem hitte el, hogyan lehet ennyire őrült, hogy ott hagyja a többieket és a park mögött bóklászik Daviddel.

-       Na mi van? – mosolygott rá kissé öntelten a fiú – Gyere utánam…mutatom az utat.

A világítótoronyhoz érve Olivia kissé félszegen lépkedett fel a csigalépcsőkön. Néha megállt és lenézett a lépcsősor aljára, amitől még jobban ideges lett.

-       Ne nézz lefelé! Gyere mögöttem! – szólt rá David

-       Jó! De akkor mégis mit nézzek? Talán a fenekedet?

-       Akár! – nevetett fel a fiú, amitől visszhangzott a torony belseje

A világítótorony tetejére érve erős szél fújt és Olivia már megbánta, hogy hallgatott a fiúra.

-       Nem kéne visszamenni? Elég hűvös van idefent.

-       Gyere már! Pár perc és észre sem veszed!

Olivia húzta a száját, de maradt, mivel nem akart egyedül vissza sétálni a sötét és kanyargós csigalépcsőkön. Pár percig a fal mellett álldogált, mialatt David, akár egy kisgyerek mosolyogva csüngött a korláton és a mélybe bámult.

-       Huh … ez elég magasnak tűnik. Innen fentről már nem is olyan gyönyörű. Szerintem gyere bentebb a korláttól. – nézett körbe Olivia

-       Ne félj már! Add a kezed! – szólt kedvesen David

Oliviának remegett minden porcikája, szóval jobbnak látta, ha hallgat a fiúra. Megszorította a kezét, majd előrébb lépett, ahonnan belátta az egész partot.

-       Na mit szólsz? 

-       Nagyon…..szép. – szólt halkan Olivia, miközben majd kiugrott a szíve a helyéről

Úgy érezte az a pillanat ott és akkor tökéletes volt. Szerette volna megőrizni tisztán és mélyen, ezért megpróbálta leküzdeni a félelmeit.

-       Kiskoromban sokat jártam ide, főleg apával. Mindig felvett a nyakába, már ameddig elbírt. Eleinte együtt jöttünk később, amikor nagyobb lettem már egyedül jártam. Itt csináltam az első képeimet is, mármint itt és lent a parton.

Közben Olivia csendben hallgatta a fiú szavait és érezte, hogy menthetetlenül odáig van érte. A hangja, a közelsége, a gondolatai mind még vonzóbbá tették.

-       Volt egy közös játékunk, mindig azzal szórakoztunk. Csak bámészkodtunk és néztük a parton elhaladó embereket. Apa kiválasztott valakit és megkérdezte: Hova megy és mit fog csinálni? Utána kitalált történeteket meséltünk róluk, mint például azt, hogy lemennek a partra és találkoznak egy gyönyörű sellővel. David mesélt még pár szót, majd félszegen Oliviára pillantott, aki őszinte szemekkel nézett rá és ez kissé zavarba ejtette.

-       Mi az? Van valami az arcomon? – kérdezte Olivia

-       Ugyan, dehogy. – nézett maga elé David

-       Gondolom akkor te most nem utazol vissza velünk Windenburgba.

-       Nem, maradok itthon a hétvégére. Kicsit sok volt ez a pár nap. Bár talán jobb is, hogy így alakult. – kezdte őszintén – Jessica nem igazán ért meg engem. Szeptemberben, amikor indult a suli meg is beszéltük, hogy csak barátok maradunk. Ha tartjuk magunkat ehhez talán máshogy alakultak volna a dolgok.

Olivia elhúzódott a fiútól, mert úgy érezte David még mindig Jessica hatása alatt áll és kicsit kényelmetlenül érezte magát.

-       Mi a baj? Ne haragudj, hogy felhoztam ezt. Nem érdekel már igazából az egész.

-       Szerintem akkor nem mesélnél erről. – szólt mérgesen Olivia

-       Te most? Te dühös vagy!?

-       Nem……én csak. Csak ez a véleményem.

-       Szóval dühös vagy….megértem. Én is az vagyok, de csak magamra…

-       Ezt, hogy érted? – nézett mélyen a fiú szemébe

-       Tudod, csak arra gondolok és csak azért hoztam fel ezt az egészet mert, ha máshogy alakulnak a dolgok talán a szülinapomon nem mással, hanem veled töltöm az estém és talán nem mást, hanem téged csókoltalak volna meg. Na és persze talán most nem egy világítótorony tetején állnék azon töprengve, hogyan érhetném el azt, hogy az enyém legyél.

-       Akkor te….kedvelsz engem? – nézett meglepődve Olivia

-       Kedvellek? Hallod ilyenkor magad? Elképesztő vagy… - szólt halkan

David mélyen Olivia szemébe nézett, megsimította az arcát, majd közelebb hajolt hozzá és lassan megcsókolta. A lány ajkai forróak és puhák voltak, az illata pedig lágy és megnyugtató. Akkor és ott eltűnt minden félelem, minden gyász, minden kérdés Oliviából. Úgy érezte soha nem volt még ennél szenvedélyesebb pillanat az életében és a felfedezés, hogy David hasonlóan érez iránta leírhatatlan boldogsággal töltötte el.

Szavazás!

Szavazatodat március 4. (vasárnap) 24:00-ig adhatod le!